2007 október 17. | Szerző: Manyi |

Mostanában nagyon magányos vagyok, tele félelemmel. Még mindig nem tudom, hogy a nyáron felfedezett probléma a gerincemen az csak degeneratív kopás vagy áttét.

Nem vagyok jó passzban.

Pedig mostanában sok jó is történt velem. Média sztár lettem, nyilatkoztam a rádiónak, a tv-nek a betegséggel kapcsolatban. A visszajelzések jók voltak. Büszke voltam magamra, sikernek könyveltem el.

Milyen furcsa az élet míg „egészséges” voltam,, tele voltam gátlással, egy értelmes mondatot nem tudtam volna elmondani nyilvánosság előtt most még stábok jönnek mennek.

Ha össze számolom, már kétszer voltam a rádióban és kétszer a tv-ben és újságban is megjelent egy riport velem. A bátorságomról, a jókedvemről, a betegségemhez való hozzá állásomról.

Most meg tessék padlón vagyok. Csak azt nem értem, hogy ide-oda megyek vizsgálatokra, mindenki megsimogatja a buksimat, hogy szerintük ez nem áttét, de százszázalékosan senki nem mondja ki. Én meg be vagyok szarva.

Október végén megyek az onkológushoz megbeszélni vele, utána megyek a vese kontrollra.

A vese kontroll ötéves lesz, remélem kimondják, hogy Ön gyógyultnak tekinthető, vagyis tünetmentes. Ha a csont jó lesz akkor………

Nagyon nehéz napokat éllek át, kreativozom,, lekötöm magam, csinálom a családom számára az ajándékokat, de nem megy….. a figyelmem nagyon messze van… olyan napokat élek át, mint amikor először mondták, hogy rákos vagyok…..

Nem tudnám elviselni, hogy harmadszor is kimondják….akkor élve eltemetem magam, nem birok már harcolni….

Éjjelente avval a két betegtársammal állmondók akik tavasszal haltak meg….

Nem bírom…… a sors istenem … elég…. mi a faszt vétetem, hogy így büntet a sors…. ez már kegyetlenség lenne….